Mi tagadás, elrohant előlem a nyár, néhány vasárnapba gyömöszölve gondtalan fürdőzéseket, éjszakába nyúló beszélgetéseket, gyümölcs és virágillatokat. Fáradtan húztam magamra kabátomat a hirtelen ránk tört zord szelekben. Rossz kedvem lett nyilvánvaló kifosztásomtól, hiába kapaszkodtam a fénybe, egyre rövidültek a napok. Ránéztem a naptárra, és beláttam a megváltoztathatatlant. A nap még sietősebbre fogja december végéig, aztán majd januárban lassan felenged a tél kötözéséből, aztán jön február, itt a nyár…!

Régi szutymákos, nyúlósan nedves, sötét novemberek emlékei vitték el tőlem a már tél előtt várt tavasz reményét. Legszívesebben alvásba menekültem volna, ha Nemo Kapitány, a berni pásztor hagyja. Felkászálódtam, és megpillantottam a napot.

Így ugrott néhány perc alatt az égre.

Eszembe jutott már egy másik égbolton sétáló, rég volt barátom. Azzal vígasztalt borús napokon, míg gyönyörködni tudok, akár egy pillanatig is, bármibe, addig nem hagy el az élet, és lelkem megtelhet derűvel, reménnyel. Hát teljen, csordultig! Miért ne?!

Végtére is, a gyönyörködés ingyen kegyelemből van. Csak ki kell nyitni a szemem, kitárni a szívem, és hagyni, hogy átjárjon, sejtjeimbe hatoljon a szépség.

Házunktól ötven méterre elkaptam a felszálló párát, a felhasadó fényeket. Irigyeltem az égben gágogó szabad madarak győztes csapatát. Még gombát is találtam, igazi, jó illatút. Megcsodáltam a barnába bújó zöldeket, a sárgák ragyogását, a harmattól csillogó piros és sötétlila bogyókat, a harsány zöld fűcsomókat.

Visszatérve a negyedikre, az ablakból napsütés tárta elém a Dunát. Ajándékot kaptam, egy jókedvű napot.

Kaszás Éva